Kicsit rendhagyó írás ez az induló zenekarok megismertetésére szolgáló bejegyzések között, mivel nem is annyira a bandát, mintsem inkább az új albumukat hivatott bemutatni.
Az Abney Park már több, mint tizenhárom éve létezik a sötétebb ruházatúak tudatában, október 15-én pedig új lemezzel jelentkeztek, sorrendben a tizenegyedikkel.
A bandát Robert Brown alapította Seattle-ben, pár hasonló stílusú barátjával, a zenekar viszont hamar meghódította az underground közönséget.
Stílusát tekintve leginkább a folk-goth és indsuztriális vonalat követi, de dalszövegeikben inkább a steampunk elemek lelhetőek fel benne. Nevüket London egyik temetőjéről koppinották.
(Tervezek egy olyan írást, ahol ezeket a kifejezéseket konyhanyelvre fordítom :))
Bevallom, szinte azonnal letöltöttem, mivel bírom őket, de, hogy komolyabban meghallgassam, arra valahogy csak most jutottam (mire nem jó a művészettörténet vizsga?)
Valójában az Abney Park sosem tartozott a változatos, kísérletezgetős zenekarok közé, minden albummal (kivétel talán a harmadik, és egyben a kedvencem: a Cementery Number 1.) azt hozzák, amit elvárnak tőlük, ez alól ez a legújabb korngjuk sem kivétel, a The End of Days-en lévő 13 szám tetszeni fog azoknak, akiknek a banda munkássága eddig is tetszett.
A lemez első, ír zenés dalához, az End of Days-hez egy steampunk hangulatú klip is készült.
A második szám, a Neobedouin az egyik legjobban sikerült szám.
A harmadik, legindusztriálisabb dal (Wrath of Faith) emlékeztet leginkább a zenekar korábbi munkájira.
A következő (I've Been Wrong Before) egy már-már táncolós, cigányos nóta, rengeteg népzenei elemmel. Az Inside the Cage, és a Fight or Flight felejthető számok, meg sem közelítik a következő, Victorian Vigilate névre hallgató társuk némafilmes, noir-os hangulatát. A Chronofax az ennek a kicsit besötétültebb folytatása, viszont a Letters Between a Little Boy and Himself as an Adult-nak csak a címe jó, a tartalma már kevésbé. A tizedik szám (Beautiful Decline) arabos felütéssel indul, ami szép lassan vált át, egy balladikus duóvá. Ezután következik a hangulatában a vándorcigányok, és a mozgócirkuszok világát idéző Off the Grid című szám, ami valami eszméletlen jó!
Az utolsó szám a To the Apocalypse in Daddy's Sidecar, egy szintén remek címmel rendelkező, jól sikerült szám, viszont a záródal (Space Cowboy) meglehetősen unalmas.
Ezzel az albummal készhez kapunk közel egy óra, jól összerakott, hegedülős, trombitálós hangulatvilágot.
Érdemes meghallgatni.
