Nem voltak csodásak.
Sőt: az elmére kifejezetten rombolólag hatottak. 1990 és 1999 között az égvilágon semmi elfogadható nem született, és, ha mégis, akkor afelett meg valahogy elsiklik az agyunk...
És, bár kiadtak néhány Metallica, Nirvana, és Guns N' Roses lemezt, a legtöbbünk mégis inkább a Macarena-ra emlékszik, meg a Las Ketchup-ra, mint arra, hogy a Nine Inch Nails, 1994-es The Downward Spiral című lemezéről a Closer című szám milyen kemény is volt.
Igaz, hogy a blogolvasók/ írók többsége ezekben az időkben még javában csak kiskölykök voltak, de, akkor sem értem a kilencvenes évek agybéli visszafejlődését.
Míg a nyolcvanas években a divatot Madonna, Michael Jackson, és David Bowie írták, addig a kilencvenesben az Ozon és Coco Jambo.
A videóklipp egy csodálatos esettanulmány a korról. Külön kiemelendő a színezett lencséjű, vékonykeretes napszemüveg, az itt-ott kificcenő köldök látványa, és az őrültül laza frizkó melírral, zseléhegyekkel, és felnyírásokkal megspékelve, amely mind az e kor fiataljainak népbetegsége volt. Falun még most is nagyon menő, ez az igazából egy német csákó által kifejlesztett ön-tuning, aki nem más, mint minden diszkók halhatatlan királya: Demjén Scooter.
 |
| "Töp töp töp, törö röptöptöp.' |
Ha, a képen látható fickókhoz hasonló voltál 10-12 évvel ezelőtt, akkor valószínűleg menő arc volt, és minimum lógott rajtad néhány kamu leszbikus, aki a t.A.T.u. sikerein felbuzdulva kreált magának egy igazi rosszlánybandát, és ilyen módon próbálta magát eladni a kegyetlen zeneiparban. És, mivel a zenéjük úgyis elvészne a ködben két nap alatt, mert azért annyira nem menőlányok ők, csak a manager volt erőszakos, és kissé perverz, de annál okosabb (akit ezenfelül másnap az igazi melegek legszívesebben felkoncoltak volna.)
Szóval ekkortájt mindent lehetett hallgatni, csak zenét nem. Ugyanez volt elmondható az "ételekről" is, amik olyan menőknek számítottak.
A legkeményebb drogok egyike a gumicumi névre keresztelt valami volt, ami bár nyúlt, és ragadt, mégis órákig marcangolni kellett, hogy akár egy négyzetmilliméter is leváljék belőle. Az ízük semmihez sem volt fogható, ugyanis nem volt nekik, vagy, ha volt is, akkor azt valószínűleg az előállításnál beleborult kőolajtól kapta.
Az akkoriban kapható rágók még a maiaknál is durvábbak voltak, és a színük is elképesztően bizarr volt. Az első rágásnál biztos, hogy beletört a fogad, aztán a másodiknál az íze ment tökéletesen el, majd váltott át pillanatokon belül hányásos aromájúval, mindezek tetejében pár percre rá az egész gezemice elfolyósodott. De kit érdekelt!? Volt hozzá skorpiós tetkó!!!
A tetkósrágó anyaga egy másik formába préselve is létezett, ez pedig a cigirógó volt. Szupermenőnek számított, főleg az olyan napokon, amikor a hidegben látszott a lehelet, ezt felismerve, a naprakész marketingesek lisztporral töltötték meg a hüvelyeket, így aztán akár negyven fokban, tűző napon is lehetett füstölni. Egyszer, esetleg kétszer, a melletted álló arcába. Maga a rágó, mint édesség itt is háttérbe szorult a vagánykodás mellett, és mindenki már csak akkor fejtette le róla hatalmas szívfájdalmak mellett a burkolatot, mikor az már papírmasévá vált a nyáltól. De voltam már szemtanúja a rúd papírral történő elfogyasztásának is... Egyébként a cigirágónak volt egy hatalmas előnye: már tízévesen tudhatta minden kölyök, hogy a dohányzás az klassz. Szerintem az ötvenes évek nagy cigarettázási hisztériája is néhány véletlenül elejtett cigirágónak volt köszönhető.
A klasszikus nyalóka volt talán az egyetlen, aminek íze is volt a többi vacak között, viszont a menőségi faktorja egy tízes listán csak kettest ér el, ennek köszönhetően nem is volt olyan népszerű. Viszont volt egy érdekessége: nem úgy olvadt mint egy átlagos nyalóka, hanem először apró lyukak jelentek meg rajta, aztán a lyukak kiterjedésével egyidejűleg pengeélesre vékonyodott, ami azonnal lemetélte volna mindenki nyelvét. De odáig senki sem jutott el, mert addigra valószínűleg a papírból készült pálcika olyannyira szétnyálasodott, és meghajlott, hogy a cukor leesett róla. A kemény arcok felszedték a játszótér legnagyobb mocskából is, megmosták, majd bekajolták. A még keményebb arcok meg se mosták...
A gömbrágó az nagyon király volt, először is mert lehetett vele ütni a másikat, másodjára pedig, mert sok volt belőle, és ebből kifolyólag viszonylag sokáig lehetett élvezni. (bár szerintem az nem is volt gyerek, aki spórolgatott vele, és nem próbálta meg a rúd egész tartalmát egyszerre az arcába préselni.) A gömböcskéknél létezett egy mégfrankóbb állapot is, amikor a résekbe különböző, gyümölcs formájú rágeszeket töltöttek. De, mivel a rudas kiszerelés már a drágább kategóriába tartozott, így, ahhoz csak ritkábban, nagy sátoros ünnepeken lehetett jutni, ezért az egyesével csomagolt változat lett elterjedtebb. Ráadásul csak abból volt mentolos íz.
Népszerűek voltak még a különböző, gyümölcsös kátrány ízű italporok. A flakon tartalmát egy pohár vízben kellett volna feloldani, viszont meg mernék esküdni rá, hogy sosem volt, és nem is lesz olyan kölök a földön, aki a cumót rendeltetés szerűen próbálja majd meg alkalmazni, az azonnali szájbaborítás helyett. A por valójában nem is tudott azonnal kiszóródni, mivel általában mindenki úgy vélte, hogy célszerűbb a dolgot szívni, így aztán a tartalom a nyállal elegyet alkotva belekristályosodott a műanyagüvegcse szájába, ezután után pedig, csak nagy erőfeszítések árán akart onnét távozni. Nagy erőfeszítés alatt a flaska tenyérhez történő eszeveszett csapkodását értem.
Igazából most kezdek rájönni, hogy valójában krisztusi csoda az, hogy közülünk még mindenki életben van, mivel a tenyerünkből a port úgy nyalintottuk fel, mint valami yuppie a kokaint a hetvenes években, azzal a különbséggel, hogy mi a művelet előtt békákat fogdostunk, közvetlenül előtte pedig egy macskatetemet...
A káros, és szupermérgező anyagok között a cukoróra volt a legállatabb. A kisebb cukorkákat mindenképpen úgy kellett leharapdálni, hogy azok pont félbeesve jöjjenek le a gumiról, illetve hogy a legvégén csak a legfinomabb szín egyedei maradjanak fent a nagy cukortömb körül. Az óralapnak álcázott valami tervezője egyébként nemigen láthatott még órát életében, sőt még digitálisat sem nagyon, mert a gigacukor csak hatalmas képzelőerővel nevezhető számlapnak. Viszont szent volt, egy ereklye: a kis cukrok elfogyasztása után még órákkal hurcolandó volt a karon, akkor is, ha a gumi már teljesen elszorította a kezet, illetve, ha valaki megkérdezte kaphat-e egy harit, azonmód rácuppant a csuklódon a szent órarészre, mint valami Edward, hogy aztán órákig marcangolja.
Azonban volt egy másik kézre eszkábálható alkalmatosság is, ami a cukorból készült társával ellentétben valóban mutatta az időt. Ez egy műanyagból fröccsöntött, a robosztus, férfi karórákról mintázott játék volt, aminek a közepe üres volt. A belső üreget kis rágókockákkal töltötték meg, amik egy nyomógomb megnyomása, és a fedél 250 km/ órás, súrlódás nélküli kivágódása után azonmód a földre katapultáltak. De az óra tovább élt...még egy fél órát, aztán beadta a derekát az is, mert nem arra tervezték, hogy vizet töltsenek belé, és alkarra csatolt stampóskést az onnét közel negyvenötször kihörpintsék.
Folyt. köv.
